Könyvajánló: Murakami Haruki - A határtól délre, a naptól nyugatra

Már pár hónapja nagyon nehezen tudom rávenni magam, hogy neki üljek egy-egy regénynek. Egy ideje mangák, meg Oxford bookworms könyveken kívül nagyon mást nem olvastam. Aztán egyik nap egy hirtelen ötlettől sugallva levettem a polcról Agatha Christie-től a Halloween és halál című könyvet, ami történetesen párbaj könyv is, és nagyon meghozta a kedvem az olvasáshoz. Most mégsem arról szeretnék írni, hanem az utána olvasott regényről, Murakami Haruki - A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvéről.

Elég régóta szemeztem már az íróval, mert szeretek ázsiai íróktól olvasni. Sokszor van, hogy csalódom bennük, de néhánynak olyan megfoghatatlan hangulata van, ami miatt mindig szeretnék más írótól is olvasni, akár csalódom, akár nem.
Mindig, amikor könyvtárba megyek megnézem a népszerű könyvek polcát, ahol a most felkapott írók könyveit rakják ki, ha éppen végre valaki vissza viszi, mert azok általában nincsenek bent. Nagyon nagy mákomra, amikor bementem a könyvtárba pont bent volt, Philip K. Dick - A Titán játékosai mellett, így mindkettőt elhoztam. :D

A könyvben egy egyke fiú Hadzsime elmeséli életének egy nagyobb szeletét. Fontos volt kiemelni, hogy Hadzsime egyke, mert akkor, amikor ő született minden családban legalább két gyerek volt, és a legtöbben furcsának tartották azokat, akik egyedüli gyerekek. Hadzsimének ezért egy barátja sem volt, addig amíg Simamoto meg nem jelent. Mindketten egyedüli gyerekek, és egyiküknek sincs barátja, talán ezért is lett nagyon szoros a kapcsolatuk Azonban az iskola végével mindketten máshova jelentkeztek tovább tanulni. Hadzsiméék pedig el is költöznek, így elváltak egymástól.
25 év elteltével Hadzsime kiküzdött magának egy kis boldogságot, családja lett és olyan munkát végez, amit szeret csinálni.  Simamoto ekkor bukkan fel, felforgatva ezzel Hadzsime egész addigi életét.

Mindig úgy érzem nagyon nehéz dolgom van, ha olyan könyvet olvasok, ami egyszerűen tetszik, de nem tudom megfogalmazni, hogy miért. Mindig ujjongok, ha sikerül a megfelelő szóval körül írnom, azt amit gondolok, de ez általában 50%-ig sikerül. Most azért megpróbálkozom vele. :D
Alapjáraton nem kedvelem a melankólikus/szomorú hangvételű történeteket. Ez is valamennyire ebbe a kategóriába sorolható, mégis érdekelt, hogy mi lesz Hadzsimével. Nem azért, mert annyira hihetetlenül imádni való karakter, hanem ezért, mert a maga módján egy egyszerű ember, akinek vannak hibái, és érzései, amik végig kísérik az életét.
Simamotót kiskorában még igen, viszont felnőttként már nem kedveltem. Nem azért, mert ő a csúnya gonosz harmadik, aki elcsábít egy családtól az apát és férjet, hanem mert nem szeretem a hozzá hasonló nőket. Minden nőnek titokzatosak kell lennie valamennyire, de ő nem titokzatos volt, hanem egyszerűen nem mondott magáról semmit. Megfoghatatlan volt Hadzsime számára és mivel ő mesélt, ezért számunkra is az lett. Csak találgathattunk, hogy mivel foglalkozik, milyen élete volt. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy a logikám szerint kikövetkeztetett háttér valós-e, és ez nagyon bosszant. A végére már azt sem tudtam eldönteni, hogy mi valós és mi nem az. Tudom elég ellentmondó, és logikátlan ezek után, de azért is volt számomra megkapó az egész, mert nem tudtam sokszor biztosat következtetni, biztosnak vélni bármit is.

Már alig várom, hogy elolvashassam Haruki leghíresebb könyvét a Norvég erdőt. Megpróbálom majd valahol olcsón beszerezni.