2011. május 27., péntek

Könyvajánló: Hetalia? :O


Jéghideg citromos ásványvizet szürcsölgetve, várva a meggymártás lehűlését, írom eme bejegyzést. Sokan fognak érte utálni valószínűleg, de ízlések és pofonok, szokták mondani.
Úgy éreztem, ideje a népes (igen, népes!) Hetalia fanok közé beállnom, és pont kapóra jött, hogy tesóm kihozta az első két részt a könyvtárból. Mindig is izgalmasnak találtam azt az ötletet, hogy az különböző országokat egy ember testesíti meg, és kíváncsi voltam hogy mit tud ezekkel a félkész karakterekkel kezdeni egy író.A könyv elkezdésekor az első gondolatom a színes oldalak láttán azt volt, hogy hmm... ez lehet jó lesz. Utána jöttek a fekete-fehér oldalak…
A rajzstílus egyáltalán nem jött be, sok helyen rengetek az apró pici kocka, amikbe könnyű bezsúfolni az elnagyolt rajzolású figurákat. Olvastam az íróról, hogy Amerikában tanul valamelyik egyetemen. Erről rögtön az jutott eszembe, hogy az egész (leszámítva az átkötő oldalakat) kb. úgy néz ki, mintha unatkozott volna egy-egy előadáson és firkálgatott volna egy rövid kis történetet. És pont ezért alig ismertem fel a karaktereket, oké Japán meg volt, meg Magyarország, de a többi? :O
Az első 20 oldalig egyáltalán nem jöttem rá, milyen olvasási sorrendben kell olvasni, mert számomra annyira nem volt egyértelmű mi-mi után jött, hogy keverhettem is a képkockákat. A másik furcsaság, pedig az, hogy az egész első és második kötet ilyen rövid egymáshoz nem kapcsolódó részekből állnak, és párszor azt vettem észre, hogy olyan mintha más rajzoló rajzolná a részeket. Vagy csak elfáradt néhol a mangaka?
A poénok számomra nem voltak viccesek. Sokszor nagyon zavaró volt, hogy el kellett olvasnom, a poén felfogásához az apró betűs ötmondatos körítést, hogy leessen: „Jah, ez poén akart lenni.” Pedig sose voltam rossz történelemből és a különböző országok alap-jellemvonásival is tisztában vagyok.Olyan az egész manga, mintha csak kitalálta volna, hogy nah, vannak az országok, ezek jelleméből kiemelek párat, eltúlzom őket, amikkel végig poénkodom majd a manga nagy részét, oszt csá. A történet meg majd aszerint alakul, hogy mi volt a történelemben, és nem is csinálok sok összefüggő részt, hanem innen-onnan bevágok majd dolgokat. Azt sem értettem, hogy például, ha Magyarország egy ember, akkor hogy lehet annak uralkodója Mária Terézia? Ezek a karakterek képviselik az országaikat? De akkor az uralkodók minek vannak, ha nem tárgyalnak háborús ügyekben? Nem értem :(
Három szereplőt viszont ki lehet emelni az első pár részek láttán, Németországot, Olaszországot és Japánt. Ezzel a trióval igazából nincs semmi baj, csak az hogy Olaszország olyan szintre fejlesztette az idegesítő státuszát, hogy képtelen vagyok még csak a fejére is ránézni.
Vele kapcsolatban bejött, hogy nagyon szereti a pasztát, Japánnál pedig, hogy mindent tud miniatürizálni, de itt ki is fújt a tetszés. Ausztria nagyon bishi lett, Magyarországra meg könnyezésig pislogtam a szemem. „Adjátok vissza a földeket”? Szerintem, ennyire behatároltak nem vagyunk, mint amilyennek az első kötetben tűntünk. Viszont a karakter aranyossága és érvényesülni próbálása tetszett.
Miután kihevertem a manga okozta sokkot, úgy döntöttem, hogy megnézem az animét, hátha az sokkal jobb lesz. De nem lett! Ugyan úgy káosz az egész, mint a mangában, csak a karakterek színesek, mozognak és viszonylag jó szinkronhangokat hallunk,(pl: Németországé, vagy Japáné, Angliáé vagy M.o-é is nagyon jó) akiknek szerintem az első pár résznél parancsba adta a szerkesztő, hogy hadarják végig a részek nagyobb hányadát, mert csak öt percet kaptunk mindegyikre srácok. A ending zenéjéről meg nem is szólok inkább… -_-”
Tudom, erősen lehúztam az egészet, és előre is sajnálom, ha valakit megbántottam vele, de így érzek. Asszem kár volt ezt a Hetalia dolgot erőltetni nálam. :/

2011. április 14., csütörtök

Könyvajánló: Mennyei örömök klubja

Amikor a könyvtárban jó olvasnivaló után nézelődtem a cél mindenképp valamilyen ázsiai könyv volt. Erre teljesen véletlenül bukkantam rá, a sok kanji a borítóján keltették fel az érdeklődésem, ráadásul a cím - lehet csak nekem- elég kétérzelműre sikeredett, mé gha a lehető legjobb szándékkal is választotta ezt az író. Miután olvastam a hátulját nem jöttem hatalmas izgalomba, mert számomra túl magasztosnak tűnt:
Négy anya, négy lány, négy család története bontakozik ki a különlegesen megírt könyv lapjain. 1949-ben négy kínai emigráns fiatalasszony találkozgat San Franciscóban, hogy dim sumot egyen, madzsongot játsszon, de főleg azért, hogy meséléssel szórakoztassák egymást. Kibeszéletlen bánat és remény hívta életre a Mennyei Örömök Klubját, ahogy társaságukat nevezik, de ami összetartja, az a fennmaradás és a felemelkedés hihetetlenül erős vágya. Negyven év múlva lányaik folytatják a történetet, ki- ki a magáét. Amy Tan a rá jellemző érzékenységgel bogozgatja az anyák és lányok bonyolult, néha sérelmekkel teli, máskor gyengéd, szerető kapcsolatának szálait. Titkok tárulnak fel, míg mások kagylóhéja feltörhetetlenül bezárul, és a szálak végérvényesen összekuszálódnak, mert anyák és lányok elszakíthatatlanul összetartoznak matriarchális gyökerű életük misztértiumában.
Ennek ellenére nagyon kellemesen csalódtam.

Nehéz lesz erről a könyvről írni. Annyi mindent kaptam az egyes történetektől… El kell olvasni ahhoz, hogy bárki megérthesse.
De kezdjük az elején. Négy kínai nő (An-mei Shu, Lindo Jong, Ying-ying St. Clair, és Jing-mei anyja) amerikába emigrál/menekül Kínából a Japán támadások elől. Mindegyikük gyerekkora teljesen más volt, és mind máshogy kerültek a tengerentúlra. Amerikában létrehozzák a Mennyei örömök klubját, mely arra hívatott, hogy havonta összeülnek mindig más házában és esznek-isznak, madzsongoznak és beszélgetnek arról mik történtek velük.
A könyv a négy nő, és az ő lányaik (Jing-mei Woo, Waverly Jong, Lena St. Clair, Rose Hsu Jordan) életéből mutat be egy-egy fontos pillanatot/eseményt. Mindegyiküktől több rövidebb novellát olvashatunk, amelyekben gyermekkorukból, és a későbbi felnőtt korukból láthatunk egy-egy eseményt. Ezen történetek teljesen különböznek, mégis hasonlóak. Összekapcsolja őket az anya-lánya viszony mikéntje.
A kínai anyáknak szembe kell néznie Amerikával és az ottani kultúrával, megőrizve magukban saját szeretett kultúrájukat, ugyan akkor gyermekeiket mindkét szellemre meg akarják tanítani a megfelelő értékeket ötvözve. Ez természetesen elsőre nem sikerül, talán egyiküknek sem, de el kell fogadniuk lányaikat amerikaiként és megpróbálni őket a helyes irány felé terelgetni a tanácsaikkal, hogy megtalálják magukban mindkét kultúrát.
Azt gondoltam, majd lesz nyolcuk közül egy kedvencem, akinek a novelláit majd jobban fogom várni, de mindegyiket iszonyatosan vártam. Az író végig megtartotta az érdeklődésem, úgy éreztem magam, mintegy folytatásos sorozatban, amikor a legjobb résznél hagyják abba, és csak másnap tudod elolvasni a folytatást. Ez azért volt így, mert nem tudtam csak egy szereplőtől elolvasni az összes novellát, mert elég furmányosan – és okosan - osztotta fel őket. Négy blokkra lettek osztva, és az egyes blokkokon belül is négy történet van, az elsőben az anyák mesélnek, a másodikban és harmadikban a lányaik és végül újra az anyákat olvashatjuk, mint egy lezárást, magyarázatot vagy hozzáfűzést gyermekeik történetéhez.
Mindenkinek ajánlom, hogy ne nagy szünetekkel olvassa a könyvet, mert egy idő után bele lehet kavarodni abba, hogy kivel mi is volt, vagy hogy ennek most kicsoda is volt az anyukája. Javaslom az elején a listavezetést, felírni anyák, lányok és sorban kivel mi volt. Én sokat lapozgattam a könyv hátuljába, mert nagy kihagyásokkal tudtam csak elolvasni. Ti ne essetek ebbe a hibába. :D
Utána kerestem neten a könyvnek és meglepetésemre kidobott egy filmet, amit mindenképp megakarok nézni, még ha tudom is, hogy a könyvhöz képest nagy csalódás lesz, mert szerintem nem fog tudni annyi dolgot megmutatni nekünk.
http://www.port.hu/mennyei_oromok_klubja_the_joy_luck_club/pls/fi/films.film_page?i_film_id=39007&i_city_id=3372&i_county_id=-1&i_topic_id=2
Az anyák szinte már misztikus kínai mondásai, tettei, lányaik számára csak kínai babonának tűnnek, amiket nem értenek a „modern” amerikai felfogásukkal, mégis szüleik azok, akik teljes valójában látják a világot, látják az embereket, látják lányaikat. Ugyanakkor lányaiknak is, ha részben is meg kell találnia kínai énjét, hogy képes legyen kiállni magáért az amerikai közegben.
Az anyák közül egyikük sem sajnálkozott amiatt, hogy lányuk nem „teljesen” kínai, csupán szomorú belenyugvással törődtek bele, és szerették lányaikat olyannak. Lehet, ez így most furcsának tűnik, hogy én és a könyv is elítéli az amerikai kultúrát, pedig nem. Csupán a kettő teljesen más, és egy anya se más hagyományait akarja a gyerekének átadni, hanem a sajátját.
Remélem, én is képes leszek legalább egy kicsit –ha nem is teljesen - olyan bölcs anya lenni és igazán látni leendő lányom, vagy talán fiam, mint ők.

Idézetek:
"Nem értettem, mire gondol. Ezért felkapott egy papírcsíkot, és hangosan felolvasta, mi áll rajta, először angolul: - ne csatázz és ne szellőztesd a szennyesed nyilvánosan. A győztesek jutalma a föld. – Azután lefordította kínaira: - Nem szabad harcolnod és a szennyesedet mosnod egy időben. Ha győzöl, piszkos lesz a ruhád.”

"Még mindig nem értettem mit akar ezzel. Ezért felemelt egy másik papírcsíkot, és megint angolul olvasta először: - A pénzben gyökerezik minden gonoszság. Nézz szét magad körül, és áss mélyre. - Majd kínaiul. - A pénz rossz hatással van az emberekre. Nyugtalan leszel, és sírokat rabolsz miatta."

"Még most is emlékszem, hogy közben azon morfondíroztam, miért van az, hogy valamitől, ami ilyen finom volt, ennyire rosszul tudom érezni magam, miközben ha valami szörnyűt kihányok, attól ennyivel jobban leszek."

"Ha elveszíted az arcodat, An-mei – mondogatta Popo – az olyan, mintha beejtenéd a nyakláncodat a kútba. Az egyetlen módja, hogy visszaszerezd, ha te is utána ugrasz."

"Nagynéném nyelve olyan volt, mint a selyemszövetet éhesen faló olló."

"És aztán egy este, miután hiába könyörögtem, hogy vegyen nekem egy tranzisztoros rádiót, és emiatt egy órán keresztül mély hallgatásba burkolóztam, azt mondta:
– Miért gondolod, hogy hiányozhat neked olyasvalami, amid még sosem volt?"

"Mert ő a lányom, és én büszke vagyok rá, és én vagyok az anyja, de ő nem büszke rám."

„Fiú vagy lány, az Egyesült Államokban nem számít. Egyik sem fog gondoskodni rólad öreg korodra, nem igaz?”

2011. február 13., vasárnap

Könyvajánló: A Jáde átka

Ahogy ígértem az első könyv, amiről írni fogok A Jáde átka lesz. :D
Nos, a legelső gondolatom, amikor végig olvastam a könyvet az volt, hogy: Többet vártam.
Na, de kezdjük az elejéről. :D

Ezt a könyvet több okból vettem meg. Egyrészt, azért mert baromi olcsó volt, mint az írtam is, az előző bejegyzésben, másrészt ugyanabba a sorozatba tartozik, mint a Gójátékos, ami anno nagyon tetszett. Harmadrészt mert, minden távol-keleti könyv felkelti az érdeklődésem. :D
A könyv elején kicsit zavaros volt Kína belpolitikáját és történelmét helyre tenni, a kevés tudássommal, de a könyv előre haladtával egyre világosabb lett minden, szóval ha ti is így éreznétek olvasás közben, aggodalomra semmi ok. :D
A Jáde átka leírásából – lásd előző bejegyzés- is kitűnik, hogy detektív könyv. Esetünkben egy fiatal nő a detektív, Mei. Segédje és pénzbehajtója egy fiatal férfi, Gupin, aki elég kevés szerepet kap, a történet elején lévő hosszú bemutatása ellenére.

Számomra ez a történet nem volt igazi detektív sztori, nem izgultam szét az agyam és ha akartam volna se tudtam volna mit kezdeni Mei nyomozásával, mert nem éreztem azt, hogy az író beakarna engem vonni a szálak kibogozásába, hanem pusztán elmeséli nekünk Mei történetét. Párszor úgy éreztem Mei nyomozását, csak a vakszerencse vitte előre, - lásd az elején a Liulicsangban való vaktában keresgélést – és nem a lány képességei. A végére azért Mei megmutatta, hogy méltó a detektív névre a logikájával, bár nekem már érdektelen volt az egész nyomozósdi, csak vártam a sült galambot, azaz hogy mikor és ki fogja elmondani végre az igazságot és ennyi. Nem azt mondom ezzel, hogy az egész egy nagy kalap csoki puding volt, de én azt várom egy detektíves vagy gyilkosos történettől, hogy halálra izguljam magam és próbáljam kitalálni mi lesz a vége. Itt viszont esélyt sem kaptam arra, hogy bevonódjak. Azoknak, akik nem szeretnek találgatni, lehet pont ezért lesz szimpatikus ez a könyv. :)

A másik számomra nem tetsző dolog: A szereplők bemutatásánál fontos kit kedvelünk meg és kit nem. Ugye? :D Viszont, ha a főhősünk épp rosszban van az egyik – később kulcsfontosságú – karakterrel, akkor ha az a szereplő bajba kerül, egyszerűen nem tudunk érte izgulni. Főleg akkor nem, ha minden ok nélkül egyszer csak hozzá kezd el vezetni minden szál. Remélem, ez minden további kifejtés nélkül is érthető, mert nem szeretnék spoilerezni. :D
Zavaró dolog volt még a történet során, hogy az akcentussal beszélő Gupin mondatait helyesen írták le, nem pedig úgy ahogy ő ejtette. Lehet, ezt rosszul magyaráztam, de erre példa: Gupin szövegeit mindig így írták le: Nem akarok, oda menni. A helyett, hogy így tették volna: Ném akar, oda menni. Az író az elején nagyon sokat hangsúlyozta Gupin akcentusát a végén már nem, mégis a végén akárhányszor beszélt, egyszerűen nem tudtam neki akcentust oda képzelni.
A másik zavaró dolog, hogy Mei régi egyetemi társainak nevei nagyon viccesre sikeredtek, hála a magyar fordításnak. Ilyen nevek voltak: Veréb Li, Hui Nagy Nővér, vagy Kövér Fiú. Amit furcsállottam, hogy csak ezek voltak ilyenek, a többi nevet nem fordították le. Szóval nem értem a koncepciót. xD

Most eléggé lehúztam a könyvet, de ne vegye ez senki kedvét, mert pozitív élményem is volt. :D És szerintem, egyszer mindenképp érdemes elolvasni, mert a könnyed fogalmazás módja és rövid hossza miatt igencsak gyorsan csúszik. :D
Nagyon mély betekintést kaptunk Kína akkori helyzetébe, hogy csak azok tudtak érvényesülni, akiknek voltak ismerőseik a hivatal vezetőségében. Nagyon érdekes volt látni mik zajlottak ott, nem hiába cenzúrázták hazájában ezt a könyvet, igen erős bírálattal él.

Összefoglalva egyszer elolvasni mindenkinek ajánlom, bár nem hiszem, hogy sokaknak a Top10-be fog kerülni. :/