2015.08.05. Szerda
Szeretek úgy felkelni, hogyha kinézek az ablakon, akkor szép
tájban gyönyörködhetek. A szobánk ablaka
egy erdőre nézett, amit este nem is tudtunk élvezni. A hotel másik oldaláról pedig a városba
lehetett ellátni.
Hiába lustálkodhattunk ma kicsit tovább, azt hiszem, elértem
a mélypontomat. Teljes alváshiányban szenvedek szellemileg. A szemem is kiég. Persze
ez nem az a szenvedés, hogy „most, hú de rossz nekem”, egyszerű tény. 2 hete
jöttünk el otthonról, az izgalmaknak köszönhetően már az uccse este se sokat
aludtam. Az idő eltolódás miatt az otthoniakkal való beszélgetés is belecsúszik
ugye a mi éjjelünkbe. És ami öröm persze, a sok inger, ami ér, az is pörget. Ha
bár eddig kétszer nem ettük ugyanazt, és tényleg nagyon finomak a kaják, mégis
most úgy érzem, hogy kissé zöld íze van már mindennek és még egy hínárt vagy
kimcsit eszek, sírok :D Szóval kissé
merülök, ezért utazáskor félkómázom. Felnézek, nehogy lemaradjak bmiről is, de
amint látom, h kékségben úszó hegyek vesznek körül, becsukom a szemem, a táj
hasonló, csak pár km-rel arrébb vagyunk :D Aztán belülről megint megszólal a
hang, ébresztő…. :D …. Most, hogy így kinyekeregtem magam, utazzunk tovább,
lássuk, hol jártunk ma.
A tegnapi x. vacsi-nasitól még mindig jóllakottak vagyunk, ezért a
reggelit kihagyva indultunk tovább Andongba, hosszú kocsikázás elé nézünk
megint.